Bozsó Nóra kiállítása a MissionArt Galériában. Megnyitja Balázs Kata szeptember 10-én szerdán 18 órakor, gitáron játszik: Bujdosó János

„A munkák: képek borotvaélen, vagy ha tetszik „pacsirták cérnaszálon.” Ez az ingatag pozíció (él vagy szál) természetesen nem a műtárgyfogalom körül több mint száz éve megvívott elméleti és gyakorlati harcok anakronisztikus újraélesztését jelenti. Azt a harcot rég békévé oldotta az emlékezés, következményeivel szinte tudattalanul élhet az alkotó. Bozsó Nóra gesztusai is inkább tűnnek ösztönösnek, archetipikusnak, mint programigényűnek. Ám sem az alkalmi jelleg, sem a zsigeri késztetés nem akadálya annak, hogy ebben az átmenetiséget sugalló térben kirajzolódjon egy elméletileg körülírható és érzékileg, hic et nunc megtapasztalható rendszer: egy pixelek uralta korban az őseredeti rács-struktúra folyamatos továbbélése. Közelebb áll ez a rendszer – már csak egyértelmű anyagiságánál fogva is – Gottfried Semper idestova száznyolcvan éve leírt „gyakorlati esztétikájához”, s annak is művészeti ágakkal, korszakokkal összekapcsolt textilis fejezetéhez, mint a rácsszerű mintázatokkal foglalkozó újabb, és leginkább a modernitásra vonatkoztatott átfogó elméletekhez (Rosalind Krauss). Ez a rend inkább akar egy befelé forduló életforma lenyomata, mintsem egy világmodell szüntelen és akcionista hirdetése lenni. Ám ha beleandalodnánk a mindennapi kézművesség, a szinte vegetatív szövés gödöllőies ábrándképébe, rögtön mellbevág a falon a vasfűrészlapokból összeállított „vászonkötés” tudatos és provokatív abszurdja, Semper materialista logikájának frivol cáfolata. Mindazonáltal a „textilis” rendszer táblakép formátumban is megjelenik a kiállított anyagban, igaz nem annyira a festmény, hanem inkább a kollázs hagyományos eljárásaira támaszkodva, utóbbinak meg- megbicsakló ritmusát a törvény szigorú ütemével, „a ráció bilincseivel” ütköztetve. (…) „Alberti ablakát” a modern festészettörténet nagyjai vették revízió alá. Monet parttalanná tárta, Matisse becsukta. De – változatlanul a hagyományos műtárgyfogalom keretei között maradva – még mindig lehet tovább finomítani a látógúla síkmetszeteként felfogott kép értelmezésén. Nem csak annyiban, hogy gúla helyett kúp jelöli ki a látómező kereteit, azaz négyszög helyett körkörös idom határolja a „látlatot”, hanem leginkább akként, ahogy a képsík ténylegesen membránként kezd el viselkedni. Persze tudjuk, hogy végső soron minden virtuális képsík membrán, s hogy ez a különös funkció nem függ az anyagtól. Bozsó Nóra bizonyos munkái esetében viszont az elméleti lehetőség kézzelfogható valósággá, érzéki tapasztalattá válik. A „pajzsokon”, „tárcsákon” ténylegesen feszül a (gyakorta szintén talált) textilis anyag, s így jön létre az a feszültség matéria és teória között, ami életre kelti, mondhatni íjként felajzza a tárgyat, s ami ezzel jár, olykor deformálja is a szabályos geometriai idomot. Azaz minden röghözkötött anyagisága ellenére ez a membrán nem egyszerűen „alap”, nem csupán „hordozó”, hanem olyan határ, ami lélegzik, pulzál, imagináriusan átjárható. ”

(Részletek Várkonyi György hamarosan megjelenő írásából)